| |
|
 |
|
Tanúvallomások |
|
|
Tanúvallomás 
„Több ezren bezsúfolva egy keskeny fából való szárítóba, ahol még nappal is sötét volt. Össze voltunk préselve, ülni lehetett csak, azt is összekuporodva. Kint az eső vigasztalanul esett, és a téglagyárba végeláthatatlan sorokba újabb és újabb csoportok érkeztek. Levegő nem volt, csak annak, aki a néhány ablak közelében kapott helyet. Középen egy keskeny utat hagytunk, ott sétáltak fel és alá a nyilasok, akinél lámpást láttak, azt elvették, és kiabáltak, a levegőbe lövöldöztek. Aki a WC-re akart menni, annak az ajtónál kellett felsorakozni, és onnan aztán százas csoportokban kivezették az embereket az udvarra, ahol mindenki előtt, a durván nevető és megjegyzéseket tevő nyilasok előtt kellett a szükségleteket elvégezni. Amikor aztán újra bejöttek az emberek, a szörnyű sötétségben és kavargásban nem találták meg helyüket. Kiabálás, sírás hangzott állandóan: őrjöngve szaladgáltak azok, akik most már kis csomagjukat, utolsó hozzátartozójukat is elvesztették itt. Alvásról persze szó sem lehetett: éjszaka állandóan kiáltások hangzottak, orvosért kiabáltak, de hiába. Többen öngyilkosok lettek; gyomormosással segíteni lehetett volna, és valaki ki is hívta a mentőket, de nem engedték a betegeket elvinni, és ott feküdtek előttünk, habzó szájjal, elkékülve, amíg meg nem haltak.”
Tanúvallomás
„Az SS-ek autókkal elzárták a falu főutcáját, és felszorítottak bennünket egy keskeny járdára, ahol két sor között kellett elvonulnunk. Fejszékkel, baltákkal, vasdorongokkal, szőlőkarókkal és puskatussal ütlegeltek bennünket, amint közöttük végigrohantunk, aki összerogyott, arra rátapostak, úgyhogy halottak, sebesültek, eldobott hátizsákok között, sűrű ütlegelések között botorkáltunk végig. Ha egy faluhoz értünk, már megdermedtünk a rémülettől, mert ez valami rettenetes kínzás volt.”
Tanúvallomás
„Gyalogoltunk majdnem három hétig. Végig az osztrák Alpeseken, a legnagyobb hegyekre fel, mindenütt kerülő utakon kellett mennünk. A kísérőink a legkegyetlenebbek voltak. Szemmel láthatólag az volt a céljuk, hogy minél kevesebb emberrel érjenek célhoz. Aki útközben egy kicsit hátramaradt vagy gyengének látszott, azt agyonlőtték. Ha valaki lehajolt a cipőjét megigazítani vagy kissé kilépett a sorból, annak gumibottal a fejére ütöttek. Borzalmas hidegben, hóban, kizárólag a szabadban, kőbányákban aludtunk. Útközben csak kétszer adtak egy-egy kis szelet kenyeret, és egyszer adtak meleg répalevest. Az emberek egymás után hullottak el. Az utakat a hullák szegélyezték. Akinek még volt is valamije a hátizsákjában, azt is eldobta, mert már a legcsekélyebb súlyt is nehéz volt cipelni. Végre megérkeztünk Mauthausenbe.”
Tanúvallomás
„A Steyer-Alpokon át mentünk, Eisenerznél, amikor felértünk a havas tetejére, őrségváltás volt. Az új őrség kergetni kezdett minket, kiadták a vezényszót: 'rasch, rasch, los'. Rohannunk kellett le a lejtőn, a hátunk mögött közben lövöldöztek. Azt hittük, a levegőbe lőnek, de ahogy egy fordulóhoz értünk, embereket láttunk heverni friss tarkólövéssel. Tovább szaladtunk hullákon és eldobált hátizsákokon át, megállás, szinte lélegzetvétel nélkül, és kísérőink közben állandóan lőttek a rohanó tömegbe. Amikor végre leértünk a lejtőn, nem engedtek tovább, ott álltunk három óra hosszat rettenetes hóviharban. És még az volt a legszörnyűbb, hogy mindenképpen azt a látszatot akarták kelteni, hogy valamennyiünket kivégzik. Egymásnak mondogatták: még nincsen elég késő, még nem sötétedik, van elég töltényed? Így állottunk három óra hosszat a rettentő, kavargó hóviharban, várva a halált.”
Tanúvallomás
„Ez az út tizenhét napig tartott, összesen négyszer kaptunk enni. [...] Az emberek összeestek az úton, azokat agyonlőtték. Sóskát, repcét, csigát ettünk az úton, de néha azt sem engedték meg. Egy városon ha átmentünk, minden ház előtt fegyveres őrség állott, nehogy kenyeret kérjünk és kapjunk a lakosságtól. Ez az út talán a legrettenetesebb élményem.”
|
| |
 | |
)