G. J.
„Az egyik parasztnak ezerötszáz dinárt adtunk, hogy a szökésben segítségünkre legyen. Augusztus 25-én elmentünk a paraszthoz Gorinyerra, ebben a kis faluban egy pancsovai zsidó orvos volt elbújtatva, ez megnyugtatott minket, hogy ne féljünk, nem lesz semmi bántódásunk, és másnap elmentünk a csetnik parancsnoksághoz, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket, és egy őrnagy mindjárt beosztott minket a konyhára a brigádosokhoz, én később az élelmiszerraktárba lettem beosztva, ott találkoztam egy bajtársammal, aki szintén Borból a Berlin Lagerből szökött meg. Egyik nap jött egy parancs, hogy szökjön, ki amerre tud, mert közel vannak a harcok, és nem vállalnak értünk felelősséget. Mi úgy széjjelmentünk, hogy egyik része a fiúknak Romániába ment, a másik része meg a partizánokhoz, úgyhogy mi tízen fiúk a partizánoknál maradtunk. Lejelentkeztünk náluk, és mikor megjöttek az angol egyenruhások, beöltöztettek minket, fegyvert kaptunk, és kimentünk a partizánokkal együtt a frontra. Elkerültünk egész a boszniai határig, májusban a krajevoni harcokban megsebesültem, egy gránátszilánk a lábamat érte, s a kórházba kerültem.”

Tanúvallomás
„Minden vasárnap ötven-hatvan ember volt kikötve a Margarin-bárban. Úgy lógtak, mint a szárítókötélen a ruha. Volt eset, hogy még akkor, ott lógva is ütötték őket. Természetesen nem szabályosan kötötték ki őket, úgy, hogy a lábuk hegye érje a földet, felhúzták őket, úgyhogy forogtak a levegőben.”

Tanúvallomás
„Ezen az országúton SS-családtagok autókkal, kocsikkal, szekerekkel menekültek. Mi az árokban mentünk, egymás hegyén-hátán, állandó géppuskatűzben. SS-hozzátartozók, nők, fiatal gyerekek szórakoztak azzal az úton, hogy lövöldöztek bennünket, és ostorral ütöttek-vertek. Víz nélkül, megállás nélkül meneteltünk, közben például: tíz embert kivittek, balra arc, a tíz embernek vége. Egyik barátomnak jó bőrkabátja volt, lehúzták róla, utána agyonlőtték. Ha egy fiú erős, azért ölték meg, ha gyönge volt, azért ölték meg, mert lemaradt. A hátizsákunkban vittük a télikabátunkat, ezt eldobtuk, a télikabát után a hátizsák következett. Csak a puszta életemet igyekeztem megmenteni. A legnagyobb kínzások és sortüzek közepette menetelve háromszázan megérkeztünk Zomborba.”

Tanúvallomás
„Végig a Dunántúlon ütöttek bennünket. Halottakat kellett vinnünk, ameddig nekik jólesett. A parasztok felajánlották, hogy menjünk be a házakba aludni, de nem engedték. Nekünk nem volt pokrócunk, semmi felszerelésünk, mert Cservenkáról úgy jöttünk el, minden nélkül. Borzasztó hideg éjszakák voltak. [...] Útközben sok embert addig vertek, amíg meghalt. Hegyeshalomnál átvettek a németek, vonatra ültettek, és adtak rendes ennivalót.”

Tanúvallomás
„Szeptember 29-én [...] elindultunk Belgrád felé. De egy nappal később már a partizánok közé kerültünk, akik százas létszámú századokba osztották be a közéjük jelentkezőket, köztük engem is. Hegyen, völgyön, vízen át előbb Jasikovába, majd Majdenpekbe vezettek, az ottani partizán főparancsnokságra. Újabb elosztás után Kucsevo városába kerültem, október 8-án azonban a németek ismét visszafoglalták a várost. Már nem tudtam elmenekülni, tekintettel arra, hogy reumám volt és a lábam nem bírta a futást. Ezért a jó Istenre bízva sorsunkat kétszáz társammal együtt ott maradtunk. Küldöttség ment a német parancsnokságra, hogy mi tévők legyünk, azt tanácsolták, hogy velük együtt induljunk haza Magyarországra. Október 11-én indultunk el Požarevac irányába, ahol a további parancsot kaptuk. Itt meglepetésünkre találkoztunk a volt kereteseinkkel, akiket a németek szabadítottak ki, és velük együtt meneteltünk Belgrád felé. Október 19-én már csak tíz kilométernyire voltunk Belgrádtól. Ekkor már nagyon erős volt az orosz nyomás. Német sebesültek szállítása közben pergőtűzbe kerültünk. A második pergőtűz után okosabbnak találtuk visszakúszni egy elhagyott házba, és másnap reggel sikerült is átmennünk az oroszokhoz.”