Apafai tömegsírok boncolási jegyzőkönyve, 1945. április 4-18.

Az áldozatokat felsorakoztatták, saját zsebkendőjükkel kötötték be a szemüket, a közelről érkező sortűz minden áldozatot halálosan megsebzett. A boncolási jegyzőkönyvbe a halál okát is bejegyezték. A dokumentumban megrázó leírások olvashatók a tömegmészárlás áldozatairól. A németek által használt, a testet szétroncsoló robbanó lövedékből több is érte a legtöbb áldozatot. Az egyik áldozat nadrágzsebében R. F. monogramos zsebkendőt találtak az exhumáláskor: „Az ötven év körüli, addig egészséges zsidó férfi egy lövési sérülés következtében halt meg. A nyilván robbanó lövedék a fejtető baloldalát érte, ferdén lefelé haladó irányban súlyos koponya és állcsonttörést okozott, majd a vállízület táján annak roncsolását, és a felkarcsont darabos törését idézte elő.”

„A negyven-ötven év körüli zsidó férfi boncolásakor három lövési sérülést találtunk, ezek közül egy a bal combot vízszintes irányban hátulról előre felé hatotta át, ez nem volt halált okozó. A másik két lövés a fejet érte, és a koponyát robbantotta szét. […] A fejsérülések mindegyike külön-külön is halálos volt.”

„A harmincöt és negyvenöt év közötti jól táplált zsidó férfi halálát egy tüdőlövés okozta, a lövés a mellkas hátsó falán, bal oldalt hatolt be, és elől, a mellbimbó táján hagyta el a testet. A halál nyilván belső elvérzés és légmell [pneumothorax] következtében állott be, azonban nem azonnal. Ez magyarázza, hogy a tettes a lehanyatló, de még élő áldozatra, annak keresztcsont tájára irányított egy lövést, amely a keresztcsont elég nagyfokú roncsolásával járt. Nincs kizárva, hogy még ez a második lövés sem oltotta ki az áldozat életét, és esetleg élve lett eltemetve.”

Borsos István gyanúsítottal készült jegyzőkönyv, Komárom, 1945. augusztus 9.
Tízfős csoportokban hajszolták a Dunába a meztelenre vetkőztetett munkaszolgálatosokat, és belelőtték őket a folyóba. A mészárlás reggel nyolc óráig tartott. „Az agyonlőtteket nem vitte el mind a víz, hanem több visszamaradt a parton.”

Tanúvallomás
„Kivittek a KISOK-pályára, onnan a Ferihegyre vittek, majd Pécelre, a téglagyárba. Itt nem kaptunk semmi ennivalót hat napig. Közben áttettek a Wagner-majorba, onnan jártunk hét kilométerre Pécel mellett dolgozni, sáncakadályokat építettünk. Nyilas kontrollok ellenőrizték a munkát, és mikor már nem ment hat nap utáni éhség miatt, kijelentették, hogy ha időre nem lesz meg a teljesítmény, akkor tizedelés lesz. Be se fejeztük a munkát, amikor áthelyeztek Maglódra, illetőleg Maglód mellé a gróf Teleki Pál hagyatékának birtokára. Ott padláson aludtunk négyszázan egy harmincméteres helyen. Itt már egy hét után kezdtünk ennivalót kapni. [...] Egyik este – november 10-én – a munka nem volt kész, és azt mondták, hogy ha nem lesz kész, egész éjjel kinn kell maradni, mert jönnek az oroszok. Ekkor egy orosz páncélos ék be is nyomult, és öt kilométerre volt tőlünk. Ez valósnak bizonyult, a sürgős munkát be kellett fejezni. Este fél nyolckor riadó volt, és elindultunk Pest felé. Egész éjjel jöttünk, és Rákoskeresztúrra értünk reggel. Ott kijelentették, hogy mindenki minden értékét adja le, mert aki nem adja le, azt agyonlövik, akinél valamit is talál a kontroll. A századnál tizenhat embert, akiknél találtak, azokat mindjárt agyon is lőtték. Utána elindultunk, és áthoztak Albertfalvára. Itt esőzés után rettenetes sár volt, éjjel mentünk, és ekkor négy ember meg akart szökni. Ezt észrevették, és agyonlőtték. Albertfalván az EMAG gépgyárban kaptunk egy nap pihenőt, majd elvittek Budafokra. Azt mondták, hogy a védetteket leszerelik. Mindenki bemutatta a passt, az enyémet elvették már régebben, már nem volt meg, így a többiek leszereltek, én nem. Minket visszahoztak Pestre, mert féltek az oroszoktól, aztán kivittek a Drasche-téglagyárba, ott voltunk két napig, november vége felé, ekkor a Józsefvárosi pályaudvarra vittek és vonatra tették az embereket, és elvittek Hegyeshalomig.”

Tanúvallomás
„Október 20-án – a Szálasi éra alatt – lakásomról elvittek a rendőrök. Reggel fél hétkor megjelentek, mindenkit lehívtak az udvarra, és felolvastak egy parancsot, hogy a zsidókat belföldi munkára viszik és mindenki vigyen magával háromnapi élelmet. Negyedóra alatt kellett elkészülni. Elindultunk Ferihegyre, ahol egy éjszakát töltöttünk, majd útnak indultunk Pestszentimrére, ahol három napig a szabadban, majd a Lénárd-féle fatelepen táboroztunk. Gyálliget és Soroksár határában sáncmunkát végeztünk. Innen az oroszok közeledésére – a lövések is hallatszottak – sietve elvittek Nagytéténybe. Budapesten – az Üllői úton – a kísérethez nagyszámú nyilas katona csatlakozott, akik a legbrutálisabb módon kergettek bennünket egészen Nagytétényig. Tettlegesen bántalmaztak és lövöldöztek, több embert agyon is lőttek és a Dunába lökték őket. Végig futásban tettük meg az utat. Nagytétényben sertésállásokban helyeztek el bennünket. Sáncmunkát végeztünk a Duna-parton, majd később továbbvittek Hárosszigeten keresztül Csepelre. Csepelen a Werbőczy iskolában helyzetek el, de úgy, hogy éjjel csak ülve tudtunk aludni, annyira zsúfolva voltunk. Egész nap sáncmunkát kellett végezni, nem kellemes bánásmód mellett. Mikor az oroszok közeledtek, és ugyancsak hallatszottak a lövések, akkor sietve a téglagyárba vittek – az óbudai téglagyárba – ahonnan azután másnap továbbítottak a bécsi országúton Hegyeshalomig, ahol átadtak a németeknek.”

Tanúvallomás
„1944. április 17-én Kassára vonultam be, mint munkatáboros. [...] Engem négy hét múlva, mint asztalost átküldtek Jászberénybe. Onnan tovább irányítottak Csepelre, a Weisz Manfréd gyárba. [...] Mikor a front közeledett, el akartak vinni Magyaróvárra. Az utolsó percben svájci védettséget kaptunk, és behoztak Pestre, két hétig a Pannónia utca 8. számú házban voltunk. Egy nap hirtelen, minden szó nélkül a keret és a nyilasok kikísértek a Józsefvárosi pályaudvarra, ahol bevagoníroztak november 27-én.”

Tanúvallomás
„1944. április 17-én bevonultam munkaszolgálatra. Csepelre kerültem, a Weiss Manfréd-gyárban dolgoztam. Almássy százados volt a munkaszolgálatosok felügyelő tisztje. Embertelen módon bánt a zsidókkal. Ütötte-verte az embereket. Kikötötte a zsidókat minden ok nélkül, vagy a legcsekélyebb vétségért. Nem engedte meg, hogy levelet vagy csomagokat kapjunk. A kommunista munkások segítségünkre voltak mindenben, ami módjukban állott. A legnagyobb bombázások idején a gyár területén kellett tartózkodnunk, és nem engedte meg, hogy a zsidók a bunkerokba menjenek: 'Nehogy megfertőzzék a keresztény népet.' Egy ilyen bombatámadás alkalmával [július 27.] egy irodahelyiségbe menekültünk be, és huszonnyolc zsidó bajtársam életét veszítette. [...] Amikor Szálasi átvette az uralmat, megszöktem Csepelről és megszereztem a svájci védlevelet, és ezáltal bekerültem egy védett századba. November hó 28-án erős katonai kísérettel kivitték a századot a Józsefvárosi pályaudvarra, és lezárt vagonokban kivittek Ausztriába.”

Tanúvallomás
„1944. április 17-én vonultunk be munkaszolgálatra Nagybányára, ahonnan két hét múlva továbbvittek bennünket Nagykátára. Itt elosztó csoportnál voltunk, és rövidesen elvittek Horthy-ligetre. Itt egy repülőgépgyárban dolgoztunk négy hétig. A bánásmód elég rendes volt, azonban az élelmezés a legminimálisabb. Horthy-ligetről elvittek bennünket Csepelre, ahova zuhogó esőben meneteltünk teljes felszereléssel, szerencsénkre félnap alatt megérkeztünk. A Weiss Manfréd gyárban dolgoztunk, nehéz vasakat cipeltünk, kocsikat toltunk, a keret elég emberségesen bánt velünk. A főhadnagyunk megszerezte az egész század részére a svájci védlevelet, és Pesten voltunk két hétig, ahonnan ismét gyalog mentünk tovább Dinnyére. Nyolc napig tartott az út, teljes felszereléssel meneteltünk éjjel-nappal, a legnagyobb esőben sem volt kegyelem. Itt átadtak bennünket az [Organisation] Todt -vezetőknek, akiknek felügyelete mellett árkokat ástunk. Alig kaptunk egész nap valami élelmet, napi nyolc órát dolgoztunk, csupán este osztottak egy kevés főzeléket, ebből állott a napi élelmezésünk. Fabarakkokban voltunk elhelyezve, ahol ablak nem volt, állandóan teljes sötétségben voltunk. Itt voltunk három hétig, amikor közeledtek az orosz csapatok, továbbvittek bennünket, senkinek nem volt szabad hátra maradnia, aki visszamaradt, azt agyonlőtték. Nagyon sok volt, aki lemaradt és méghozzá a betegeket is nekünk kellett magunkkal cipelni. Cirka egyheti gyaloglás után érkeztünk meg Mauthatusenba.”

Tanúvallomás
„A németek bevonulása után a csepeli Weiss Manfréd gyárban dolgoztam, mint behívott munkaszolgálatos. Egy Petz nevű munkavezető volt a legnagyobb nyilas, aki ahol csak tudott, ártott nekünk. [...] [Egy] reggel csendőrök vették körül az óvóhelyet, és elhajtottak minket a csepeli kibombázott iskolába. Itt szörnyű testi motozást hajtottak végre. A gyalázat az volt, hogy egy tiszt végezte a kifosztást. Elvették tőlünk a pénzt, jegygyűrűt, iratokat, órát, ruháinkból is elvették azt, ami megtetszett nekik. A csendőrök, a magyar katonatisztek és a fináncok mindenünkből kifosztottak. A Csepeli Szabadkikötőben hajóztak be minket. A hajó tele volt a budapesti utcákon összeszedett zsidókkal. Pünkösdfürdőn szálltunk ki. Onnan gyalog mentünk zuhogó esőben Budakalászra. Éjjel két órakor értünk oda. Három napot töltöttünk itt betegek, öregek és gyerekek között. A bevagonírozásnál a téglagyárban lévő SS-ek azt mondták, hogy Kenyérmezőre visznek minket dolgozni. Auschwitz lett belőle.”

Tanúvallomás
„[1944 novemberében egy svéd védett század tagjaként] bevonultam a Jókai u. 4. számba és dolgozni jártam az első naptól kezdve. Előbb a Nyugati pályaudvaron a sóraktárba, utána a Kelenföldi pályaudvarra fát fűrészelni. Enni nem adtak. Az elszállásolás rettenetesen zsúfolt volt. [...] Jött egy százados és azt mondotta, hogy rendbe hozza az elszállásolást, kosztot, mindent. Nagyhangú kijelentéseket tett – ez szombaton volt – és hétfőn elvittek minket a Józsefvárosi pályaudvarra és bevagoníroztak. Egy rendőrtiszt 'idehallgassatok, zsidók' jelszóval leköpött minket, és puskatussal felvertek nyolcvanad magammal a vagonba. Adtak egy darab kenyeret mindenkinek, és evvel elindultunk november 28-án hatnapos útra. Hat nap után Hegyeshalomnál átvettek a németek, és rögtön adtak enni.”

Tanúvallomás
„Pesten a védett századok egyikébe osztottak be minket is. Először a Benczúr utcába kerültünk, majd az Albrecht laktanyába és innen az Aréna útra. Ekkor még kijártunk dolgozni a Pongrác útra, ahol romot takarítottunk, egészen november 25-ig. November 25-től fegyveres őrség vett körül. Naponta három-négyszer volt névsorolvasás, de mi akkor még csak nem is sejtettük, hogy ez mire megy, hogy minket is ki fognak vinni. Novák hadnagy, a parancsnokunk is állandóan nyugtatgatott, hogy mindez csak átmeneti állapot, de nem kell félnünk, mert a védetteket nem viszik ki az országból. Csodálatos módon elhittük minden szavát. November 27-én este parancs érkezett, hogy másnap hajnalban ébresztő után indulás lesz! Kérdeztük, hová? De természetesen választ nem kaptunk. Erre nagy pánik tört ki, kimenni már nem lehetett, mivel az őrséget megduplázták. Megszökni is lehetetlenség volt. November 28-án, egy keddi nap volt, vegyes érzelmekkel indultunk el a Józsefvárosi pályaudvar felé. A menetből két fiú megszökött. Reggel 8-kor értünk ki és délután 3-kor vagoníroztak. Az indulás azonban csak éjfélkor volt. Hatvanöten voltunk egy vagonban, az útra sem vizet, sem ennivalót nem kaptunk. Két nap múlva nyitották ki először a kocsikat, és ekkor megengedték, hogy kiszálljunk. Mikor visszaszállásunkkor ránk csukták az ajtót, teljesen leplombálták. Négy napig utaztunk ezután a teljesen lezárt vagonokban. Hegyeshalomon vettünk búcsút az országtól, itt vettek át a németek.”

Tanúvallomás
„Megszereztük a svájci védettséget, és bevonultunk az Abonyi utcai zsidógimnáziumba, ahol Marosvölgyi százados parancsnoksága alatt egy svájci védett század állomásozott. December 4-én délután öt órakor parancs jött, hogy munkára megyünk. Erre azonban már nem került sor, mert még aznap este nyilasok jöttek, mindenünkből kifosztottak, és elvittek bennünket a Teleki tér 10. szám alá. Onnan kivittek a Józsefvárosi pályaudvarra, ahol vagonba raktak. Tizennyolc napig utaztunk étlen-szomjan, amíg megérkeztünk Buchenwaldba."